A Múzeumok Majálisa kulturális kavalkádjának vasárnap esti zárókoncertje igazi zenei csemegének ígérkezik, hiszen a magyar és indiai zenei világ találkozásának lehetünk fültanúi. Herczku Ágnessel és Sinha Róberttel nemcsak arról beszéltünk, hogy kerül a magyar népdalénekes egy szitárral egy színpadra, de arról is, mi keresni valója van a zenének egy múzeumban.

Ha valaki elolvassa a nagyszínpados fellépők között Herczku Ágnes és Sinha Róbert nevét egymás mellett, sejtheti, hogy valamilyen multikulturális zenei élményre számíthat. Pontosan mivel készülnek a Múzeumok Majálisára, milyen zenei világot hallanak majd itt a majálisozók?

Herczku Ágnes: Olyan zenét, ami tükrözi a nevünk mögött lévő világot. Robi az európai klasszikus zenén és az indiai zenén "szocializálódott", én pedig a - többnyire magyar - népzenén nőttem fel és túlnyomórészt azzal is foglalkozom. Moldvai, mezőségi, kalotaszegi, dunántúli népdalok csendülnek fel olyan köntösben, amit Robi izgalmas zenei világa színez ki.

Sinha Róbert: Nagyon örülök ennek a kérdésnek, mert azt gondolom, hogy a zenetörténet egyik legfőbb hajtóerejét mindig is a különböző zenei rétegek egymásra rakódása jelentette, és az, hogy a neveink már önmagukban valamiféle zenei fúziót sugallnak, számomra azt jelenti, hogy a tevékenységünkkel valamennyit már mi is hozzátettünk ehhez. A Múzeumok Majálisán klasszikus indiai hangszerek és gitár közreműködésével teljesen új megvilágításba helyezve hallhatja majd a közönség az Ági által oly csodálatosan előadott magyar népdalokat.

Mikor, hogyan találtak egymásra zeneileg?

S. R.: Spanyolországban, a 2008-as Zaragozai Világkiállításon találkoztunk először, ahol a Magyar Nemzeti Nap keretében mindketten felléptünk.

H. Á.: Aztán Robi tavaly megkeresett azzal az ötlettel, hogy szeretne Rabindranath Tagore születésének 150.évfordulójára egy olyan koncertet létrehozni, ahol Tagore verseit három műfaj énekesnőjével vinné színpadra: Bartók Eszterrel (pop), Harcsa Veronikával (jazz), és velem. Tagore-tól több könyvem is van, regény és verseskötet is. A versei különösen tetszettek. Robit pedig hallottam játszani a világkiállításon, úgyhogy igent mondtam!

Hogyan működik egymás mellett/egymással az indiai és a magyar zenei hagyomány? Mit jelent kettejüknek a másikkal való közös munka?

S. R.: Bár apai ágon indiai származású vagyok, ebben a produkcióban mégis én képviselem az európai zenét - a Holland Királyi Zeneakadémián szereztem klasszikus gitárművész diplomát. Az indiai zenei hagyományt a produkcióban leginkább Tóth Szabolcs (szitár) és Mótyán Tibor (tabla) tudna beszélni, hiszen ők mindketten Indiában tanultak meg játszani a hangszereiken, és azóta is rendszeresen fellépnek ott.

H. Á.: A két különböző zenei világból nem azt kutatjuk, hogy a hagyományukban van-e közös, mi sokkal inkább a zenében gondolkodunk. Ami nem "tűri meg egymást", az azonnal kihallatszik. Eddigi pályám is tele volt kísérletekkel. Volt, ami eleinte zsákutcába vitt, azoktól gyorsan meg is váltam. Mára van annyi rutinom, hogy el tudjam dönteni, mi az, amitől nem csak magam számára vonhatok le tanulságot. Robival nemrég kezdtünk el dolgozni, úgyhogy korai lenne hosszú távú jóslásokba bocsátkozni, de azt érzem, hogy ez az ötlet életképes és nagyon sok lehetőség van benne.

S. R.:  Számomra egyformán fontos a művészi és az emberi tényező, és Ágival mindkét szempontból nagyon szeretek együtt dolgozni.

Mit jelent Önöknek egy múzeumi nagyrendezvényen fellépni? Részt vettek már a Majálison? Milyen helye, szerepe lehet az előadóművészetnek, az előadóművésznek ma egy múzeumban, múzeumi programon.

S.R.: A Nemzeti Múzeum a magyar kultúra egyik legjelentősebb intézménye, nagyon megtisztelő a számomra, hogy már többször felléphettem itt. Az ilyen rendezvényeken szokásos lazább hangulat sokat segít abban, hogy közelebb hozza a múzeumokat a ma emberéhez.

H. Á.: Bár Majálison még nem léptem fel, de múzeumokban már többször. Nagyon örülök, ha ilyen feladatok találnak meg. A zene nagyon sokat segíthet abban, hogy fesztelenül érezzük magunkat, bárhol is vagyunk.  Azt figyeltem meg, hogy az emberekre felszabadítóan hat, ha nem a megszokott közegben hallanak zenét. Legyen ez szabadtéren (nem színpadon), egy ház konyhájában, vagy épp egy múzeumban. Nemrég a Szépművészeti Múzeum Láss csodát! programjában például arra próbáltam ösztönözni a gyerekeket, hogy "meghallják" a képeket. Ez paradoxonnak tűnhet, hiszen a festészet a vizualitás művészete. Pedig minden képnek vannak hangjai, némelyik hihetetlenül mozgalmas és zajos, némelyik csendesebb. Ha erre is nyitottak vagyunk, az a befogadást folyamatát is gazdagabbá teszi. A múzeumokhoz többnyire a csend párosul, kicsit még ma is "templomként" fogjuk fel, ahova kizárólag áhítattal és magasztos gondolatokkal illik belépni. Az elmúlt években lehet azzal a törekvéssel találkozni, hogy ettől a kissé ijesztő, elidegenítő máztól megszabadítsák ezeket az intézményeket. A Majális is épp ilyen "akció", és csak meg kell nézni ezeknek az óriási népszerűségét! Nagyon jó érzés egy ilyen pillanatnál jelen lenni és részt venni benne!

Milyen kiállításon jártak utoljára, mi a legemlékezetesebb múzeumi élményük?

H. Á.: Legutóbb a Botero kiállításon voltam a Szépművészetiben. Közhelynek tűnhet, de a legemlékezetesebb élményem Párizsban a Musée d'Orsay-hoz kapcsolódik, azon belül is egy Van Gogh képhez és Manet képeihez. Ha tehetem, visszamegyek mindig.

S. R.: Legutóbb a Katalán Kiállításon voltam a Nemzeti Múzeumban. Még a zeneakadémiai éveim alatt, a rotterdami Kunsthalban volt egy Mucha-kiállítás, amit az akkori menyasszonyommal - mostani feleségemmel - láttunk közösen, nekem az volt a legemlékezetesebb múzeumi élményem. A második helyen az én - teljesen szubjektív - listámon a firenzei Uffizi, a harmadikon pedig a párizsi Louvre áll.